Pokorni Zoltán

*

További híreink

Tisztelettel köszöntöm Mindannyiukat, Köztársasági Elnök Urat, Igazgató Asszonyt! Hadd köszöntsem külön azokat, akik nem lehetnek itt ebben a kiállító teremben, de eljöttek ide, az Andrássy út 60. elé, hogy együtt legyünk ezen a napon. 
Tisztelettel köszöntöm Mindannyiukat, Köztársasági Elnök Urat,  Igazgató Asszonyt! Hadd köszöntsem külön azokat, akik nem lehetnek itt ebben a kiállító teremben, de eljöttek ide, az Andrássy út 60. elé, hogy együtt legyünk ezen a napon. 
 
Február 25-e immár öt éve a kommunista diktatúrák áldozatainak az emléknapja. A Magyar Köztársaság Parlamentje azért választotta ezt a napot, mert ezen a napon hurcolták el a szovjet hatóság emberei Kovács Bélát, a Kisgazdapárt vezetőjét, és ekkor vált világossá és nyilvánvalóvá minden magyar ember számára, hogy az addigi jelek, gyanús, diktatórikus lépések 1947-ben immár nyílt törvényszegésbe és törvénysértésbe fordultak Magyarországon.
 
Az a kiállítás, amit ma itt megnyitunk, egy ennél korábbi időszakra tér vissza. Ez azonban éveken, évtizedeken keresztül titok, szigorú büntetéssel sújtott elleplezendő titok volt mindenki előtt. Hallgatásra kötelezték azokat, akik túlélték és hazatérhettek, még gyerekük előtt sem mondhatták el, miért is voltak ők táborban évekig. Ha megengedik néhány idézettel kezdeném Stark Tamás történész munkájából: Magyarország mostani területén a Szovjetunió központi hatalmi szerve, az Állami Honvédelmi Bizottság 1944. december 16-i határozata volt érvényben, mely a munkaképes korú német nemzetiségű férfiak és nők internálását írta elő. A magyarországi németek "igénybevételét" az ideiglenes magyar kormány belügyminiszterének, Erdei Ferencnek az 1945. január 15-én kiadott rendelkezései is megerősítették." Nem mentség, hogy Magyarország megszállt ország volt, hiszen a magyar hatóság, az államhatalom is hozzájárult és részt vett mindabban, amire itt ma emlékezünk. "A polgári személyek tömeges elhurcolása egy-egy nagyobb település elfoglalása után vette kezdetét...elvben a német nemzetiségűek ellen irányult... a helyi szovjet parancsnokságoknak előre meghatározott számú személyt kellett elfognia. Így a németek által nem lakott területeken a német nevűeket, majd a magyar nevűeket is elvitték."
 
Szebeni Ilona visszaemlékezése szerint "bújtak az emberek pincébe, padlásra, még a rossz kútba is. Az oroszok biztosan nem találták volna meg őket, de jó segítőik voltak a karhatalmisták. Ezt az oroszok magukban nem is tudták volna elvégezni. Kiszedték az embereket mindenünnen... Valami ostoba ember [Ónodon] kitalálta, hogy minden "r" betűre végződő családnév német, mert a Hitler neve is "r"-rel végződik. Így került a listára Pásztor, Molnár, Bodnár, Csiger, még Gyüker is. Volt néhány németes hangzású is a listán, de azok azt se tudták, hogy az nem magyar név. Nem volt itt fontos a név, nem az döntötte el az emberek sorsát, hogy hogy hívják, valamennyi embert ki kellett adni, és azzal töltötték fel a létszámot, akit még el tudtak csípni. A lista összeállítóinak, nem tudom, megszólalt-e valaha lelkiismerete? ... Estefelé indultak el szegények, ment a kis csapat szomorúan, kísértük őket a falu végéig. Sokáig integettünk egymásnak...
 
Stark Tamás szerint "az elhurcolások központi szervezésére utal, hogy a gyanútlan magyarok összegyűjtésére mindenhol nagyjából hasonló módon került sor. A falvakban dobszó mellett három napos kötelező közmunkára szólították föl a 18 és 50 év közötti férfiakat és nőket. A jelentkezőket iskolákba, mozikba, nagyobb pincékbe zárták, majd néhány órás vagy napos várakozás után erőltetett menetben a fronttól mintegy 25-30 km-re lévő felvevő táborba hajtották az elfogottakat. A napokig tartó menetek során a foglyok nem kaptak enni, és az NKVD kötelékébe tartozó őrség tüzet nyitott azokra, akik szökni próbáltak. Magyarország területén mintegy 80 felvevő tábor volt.
 
Az átmenő-táborokból a hadifoglyok és civil internáltak több hetes, marhavagonokban történő szállítás után kerültek a szovjet táborvilág valamelyik bugyrába. A kiszállítás a fogság leggyötrelmesebb része volt. Egy-egy vagonba hatvan-nyolcvan embert zsúfoltak össze. A zárt szerelvények ablakai szögesdróttal voltak beszegezve, a vagonokban deszkapriccs, vizes hordók és egy 10x10 cm-es latrina lyuk volt az összes felszerelés... a szomjúság sokkal rosszabb volt, mint az éhezés."
 
Szebeni Ilona így emlékszik vissza: "Úgy segítettünk magunkon, hogy az ablaknál ülők, meg akinek hosszú volt a karja kinyúltak a drót között és kaparták, söpörték befelé a havat, ahogy érték a tetőről. Kapkodtunk érte és ettük, nyaltuk, adtuk egymásnak tovább kézről kézre, mert mozgási lehetőség nem volt."
 
Stark Tamás szerint "szállítás közben a foglyok 10-20 %-a halt meg. Menekülni nem lehetett, mert a szerelvényeket a szovjet őrök szigorúan őrizték. A túlélők beszámolói a szökési kísérletek legtöbbször a fogoly halálával végződtek. Ha valakinek mégis sikerült megszöknie, akkor helyette másokat fogtak el. Egy szemtanú így mondta el egy vagonról megszökő fogoly pótlásának történetét: "Az egyik állomás közelében egy borzalmas esemény tanúja voltam. Még nem értünk be a faluba, az útkereszteződésnél állt a szerelvény, és a sorompón túl ott állt egy dohányt szállító ember a kisfiával, várakoztak egy lovas szekéren. A férfi harminchat-harmincnyolc év körüli, a gyerek úgy tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Az orosz katona odaszaladt, lerántotta őket a kocsiról, mind a kettőjüket bevágta egy vagonba. Az ember úgy ordított, hogy rossz volt hallgatni. Kiabálta: - Vigyenek akárhová, nem bánom, de a gyereket engedjék el, hadd hajthassa haza a fogatot. A feleségem nem fogja megtudni hová lettünk! Nem hallgattak rá. Vitték. Megindult a vonat, néztem vissza, ameddig láttam. Ott állt a két ló gazdátlanul, meg sem mozdultak."
 
Huszbek Frigyesné Szloboda Mária emlékezik Rakamazról: "45 októberében indultam el 13 kisgyerekes asszonnyal együtt, akiket különböző lágerekből szedtek össze. Útközben az asszonyok teje végképp elapadt, a gyerekek egymás után haltak meg. Mátészalkán még volt három gyerek a tizenháromból, de ott is meghalt egy".
 
Mint Stark Tamás írja, megérkezve "a legtöbb fogoly bányában, erdőirtásban, út- vagy vasútépítésen dolgozott. A szénbányákban uralkodó munkakörülményekre az egyik női fogoly így emlékezik vissza: "A kibányászott szenet faládába, szánkóba kellett rakni, és a csillékhez húzni. Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy egy gurtniövön a derekunkon lógott egy lánc a végén kampóval. Ezt a láncot a lábunk között hátra kellett dugni és beleakasztani a ládán lévő karikába. Négykézláb elindultunk a körülbelül 100 kilónyi szénnel a vizes lejtőn. Az egyik húzta maga után a ládát, a másik pedig irányította".
 
Szentesi Józsefné Takács Julianna Kenézlőről így emlékszik: "Én Forgács Katikával dolgoztam együtt, ennek a tizenhét éves mádi kislánynak a családjából három leányt hurcoltak el. Talán ötven centi magas lehetett az az alagút vagy furat, amin keresztül hason csúszva közelítettük meg a vágatot. Térden, hason fekve lapátoltuk a szenet... Olyan lett a térdünk, mint az ökörnek. Mocsok, sár, víz, szénpor, fullasztó levegő. Ebben fetrengtünk minden nap.
 
A Bodrog-Faludról való Balák Andrásné Kocsis Mária emlékeiben is szomorú történetet elevenít fel: "Keresztúrból elvittek egy 18 éves, csípőficamos kislányt. Németh Margitkát. Egy beteg, sánta kislányt bányamunkára! Ott halt meg szegényke a bányában, alighogy megérkeztünk."
 
Herceg Mihály visszaemlékezése: " A halálozás annyi volt, hogy száz ember, ha kiment, abból hazajött hatvan, akkor ez rekord volt. Ősszel, mikor megjöttek ezek a lucskos, pancsos idők, akkor elkezdődött a hasmenés és ha nem tudott kivergődni a hasmenésből, akkor el is ment... Az első szeptemberben, 1945 őszén dísztemetést rendeztünk. A második halottat két hét múlva még ugyan koporsóban vitték ki, de a koporsót vissza kellett hozni. "Kell a következőnek" -jelmondattal. Sor ugyan nem került rá, mert kellett ajtónak, így a következőt már csak egy szál pallón húzták a sírig, de még ingben, gatyában. A többit már csak meztelenül".
 
Volt, aki hazatért. Egy 1953-ban visszatérő fogoly falujába való megérkezését így mesélte el: "Hát nem mondok sokat, de ott ötszáznál többen voltak kint, amikor én megjöttem. Ott mindenki sírt. Közben azt is hallottam, hogy kérdezi a mozdonyvezető, hogy mi van itt, hogy itt mindenki sír és ennyi a nép? Azt mondják, jön haza egy hadifogoly és azért sírnak. ...erre a mozdonyvezető is elkezdett sírni. Aztán leszálltunk a vonatról, és ott volt apám kocsival".
 
"A 1948 után visszatért hadifogoly kényszermunkások, civil elhurcoltak többsége azonban nem nyerte vissza a szabadságát, hanem a kazincbarcikai, kecskeméti, tiszalöki és más magyar internáló táborokba kerültek" - írja Stark Tamás. - "A visszaszállított politikai elítéltek egy része is magyarországi börtönökben folytatta rab életét. Szovjet adatok szerint csak 1949 januárjáig 419 ezer főt szállítottak haza. Mivel a kiszállított foglyok és politikai elítéltek számát nem tudjuk pontosan, az elpusztítottakról annyi mondható, hogy számuk 350 ezer körüli.
 
Sokan megkérdezik, kollégáim, tanárkollégáim is, mi értelme van újból és újból felidézni a történelem sötét árnyait, fölhánytorgatni a múltat? Nem volna-e üdvösebb, ha a szörnyűségek emléke a XX. századdal enyészne el, és a jövő fiataljai tiszta lappal indulnának a XXI. századnak? A gondolkodó és a közösségére figyelő ember számára egyértelmű a válasz, hogy nem. Több okunk is van arra, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni ezeket a szomorú, tragikus fejezeteket. Elsőként, mert a múlt akarva-akaratlanul is velünk és bennünk él. Gesztusainkban, gondolkodásunkban, erkölcseinkben és szokásainkban. Sokszor irányt szab cselekedeteinknek, még akkor is, ha ennek nem is vagyunk tudatában. Mindaz, ami elődeink, szüleink, nagyszüleink nemzedékével történt, része nem csak a mi, de a gyerekeink és az unokáink életének is. A nem tudás nem segíthet ezen, sőt gátolja a felnövekvő nemzedék önismeretét, tisztánlátását. A mi törekvésünk éppen az, hogy felelős, önálló ítéletalkotásra képes és a saját hazájukat szerető gyerekeket, polgárokat neveljünk. Ez a múlt ismerete nélkül aligha képzelhető el. Különösen igaz ez a történelem azon időszakaira és folyamataira, amelyek alapjaiban érintik erkölcsi elveinket és mai társadalmunk berendezkedését. Azt gondolom, hogy az iskolai nevelésnek jelentős szerepet kell vállalni abban, hogy olyan nemzedékek nőjenek fel, amelyek számára elfogadhatatlan mindenfajta embertelen diktatúra.
 
Az emléknap sajátossága, hogy a múlt felidézése mellett kegyelettel kell emlékeznünk azokra, akik áldozatul estek a kommunista diktatúráknak, kik ártatlanul elszenvedték az elnyomást, vagy tevőlegesen szembeszálltak vele, mint 56-os forradalmunk mártírjai. Emlékezzünk mindazokra, akiket a lenini és sztálini elveken felépülő hatalmi rendszerek megfosztottak az életüktől, akiket bebörtönöztek, táborba hurcoltak, vagy internáltak. De ide számítanak azok is, akiknek a hatalom tönkretette az egészségét, az egzisztenciáját, akik nem tanulhattak tovább, akiket bepofoztak a tsz-ekbe, akit öngyilkosságba kergettek. Mert a kommunista diktatúrát sokan és sokféleképpen szenvedték meg. Bizonyos értelemben egész nemzetünk áldozata a kommunizmusnak, nemcsak a sötét 50-es évek miatt, hanem azért is, ami utána következett, a Kádár rendszer puhának mondott, lassan szétzüllő diktatúrája miatt is, amelynek nyomán gazdasági válság, morális meghasonlás maradt századunk utolsó évtizedére. Tisztelet a Terror Háza Múzeum szakértőinek, vezetőinek, hogy ezt a kiállítást létrehozták.
 
Köszönet mindazoknak a pedagógusoknak, akik a mai napon a diákjaikkal megemlékeznek, meghívnak túlélőket, elmennek a Fogházba, eljönnek ide. De ha megengedik, az ilyen nagy nyilvános megemlékezések mellett, amik elsősorban a múltról szólnak, hadd emlékeztessek arra, hogy ez az emléknap célját tekintve nem a múltra vonatkozik. Tisztelet az áldozatoknak, becsület a túlélőknek, de azért jövünk ma össze, mert ez a jövő miatt fontos. Azért fontos, mert ezek az emlékek, ezek a képek, ezek a sorsok alkalmasak arra, hogy saját gyerekeinkben fölerősítsék és újraépítsék azt az erkölcsi tartást, hogy álljanak ellen a gonosznak, keressék a kiutat, akkor is, ha látszatra nincsen, ne legyenek bábjai, játékszerei semmilyen elnyomó rendszernek. Fogadják gyanakodva azokat az ideológiákat, amelyek azt hirdetik, hogy itt van már holnapután a Kánaán, és ennek elérése érdekében bármilyen eszköz használata megengedhető.
 
Fogadják gyanakodva, akik azt hirdetik: a cél szentesíti az eszközt. Nem lehet nemes és nem lehet jó olyan cél, amihez az út embertelen és erkölcstelen. Vannak, akik egyenlőségjelet tesznek a barna és a vörös diktatúra, terror közé, és vannak ma Magyarországon sokan, akik az összehasonlítás lehetőségét is elvetik. Nem hiszem, hogy nekem kellene bírónak lennem ebben a kérdésben. Nyilván vannak a kettőnek azonos és különböző vonásai. Abban mindenesetre megegyezett a két diktatúra, hogy világszerte sokmillió ártatlan életet oltottak ki. A nácik 6 millió életet, és csak a Szovjetunió munkatáboraiban elpusztult 4 és fél, aminek négyötöde német, japán és magyar. Mindig elszomorít, ha egymás ellen akarják kijátszani ezt a két drámát, ezt a két emléknapot. Én azt gondolom, hogy a helyzet pontosan az ellenkezője. Aki nem ítéli el szívből a nácik és nyilasok bűneit, annak nemigen van joga a kommunizmus áldozatairól beszélni, és ez fordítva is igaz. A fasiszta terror áldozatai felett érzett gyászunk akkor kap morális igazolást, ha a kommunista diktatúrák bűneire, tömeggyilkosságaira sem keresünk mentséget csak azért, mert ez a diktatúra képes volt évtizedeken keresztül konszolidálni magát. A Kádár-kor konszolidált időszaka nem menti az első évek gyilkosságait és borzalmait.
Köszönöm a figyelmüket.


Nyomtatás