Sok szeretettel köszöntök mindenkit ebben a borzasztó esőben. Úgy látszik, amikor Pesten jó akaratú emberek összegyűlnek, akkor mindig esik az eső, így van ez most is.

Sok illúziónk ne legyen, már rég megírták azokat a cikkeket, amik holnap meg fognak jelenni erről a mai rendezvényről, és olvashatjuk majd, hogy az emelkedett esti állami rendezvénnyel szemben a Várban nem átallottak aktuálpolitikai haszonlesés miatt visszaélni március 15-e emlékével, demagóg szónoklatok, ilyenek hangzottak el.

Természetesen szép dolog a történelmi visszaemlékezés, helyes is példát mutatni a mai fiataloknak, Kossuth, Széchenyi példáját ide idézve, de ezt hagyjuk inkább a történészekre. Tőlünk politikusoktól mást várnak, akik eljöttek ide ma, mást várnak a választóink. Azt várják, és joggal várják el, hogy ne a múltról, ne csak a múltról beszéljünk, hanem a jelenről is, mi több mindannyiunk jövőjéről. Essünk hát a politikai aktualizálás rút bűnébe itt a mai délután.

Különösen fontos ez most 2009 márciusában, amikor már nemcsak mi, akik itt vagyunk a téren, akik évek óta tudjuk és mondjuk, de a megtévesztett magyarok milliói is rádöbbenhettek arra, hogy az ország vezetői romlásba döntötték hazánkat. Most, amikor ennek a felelőtlen és bűnös politikának a vészterhes következményeivel kell szembenéznünk, amikor sok ezren, talán tízezren veszítik el az állásukat, amikor százezrek nem tudják kifizetni a hiteleiket, elveszítik a megtakarításaikat, amikor milliók kerülnek létbizonytalanságba. Most, amikor Magyarország a világ szégyenpadjára került, amikor Európa-szerte nevetség és szánalom tárgyai lettünk, amikor ott és úgy aláznak meg minket a szomszédaink, ahogy kedvük tartja.

Most, ha valamikor, akkor most nem ünnepelhetünk nosztalgikusan, elmerengve az egykori szép időkön. Akkor vagyunk hűek 1848 szelleméhez, ha szembenézünk önmagunkkal, szembe nézünk a mai kor kihívásaival. Ha bátran megcselekedjük azt, amit megkövetel a haza. Így a mai ünnep is a szembenézés ünnepe.

Mindannyian tudjuk, akik itt vagyunk a téren, és akik nem, mindannyian érezzük, hogy egy korszak végére értünk. Amit látunk, aminek nap mint nap a tanúi vagyunk, pusztán végjáték. A népszavazás óta, egy éve, a hatalom hosszú és kínos agóniája zajlik. A gazdasági válság csak fokozza az emberek jogos türelmetlenségét. Tenni kellene valamit, mielőbb elindulni a bajból kivezető úton, ám a fuldokló hatalom görcsösen kapaszkodik az ország testébe, nem engedi el, sőt valamennyiünket egyre mélyebbre húz lefelé. Foglyai vagyunk, haláltáncának akaratlan résztvevői.

Meg tudunk-e szabadulni tőle, meggyorsíthatjuk-e ezt a szánalmas és kártékony végjátékot? Bizony felettébb üdvös lenne, s mindent meg is kell tennünk annak érdekében, hogy meggyorsítsuk. Látjuk, napról-napra nő azok tábora, akik belátják, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Nap mint nap szólalnak meg az eddig hallgató közéleti emberek, közgazdászok, színészek, akadémikusok, nemzeti bank elnökök, és mondják, velünk együtt mondják most már, hogy a kormánynak mennie kell.

Néhány hét, néhány hónap múlva európai parlamenti választások lesznek, amelyben az ország világos ítéletet mondhat a kormány felett. Emlékezzünk arra, hogy az ilyen típusú szavazásoknak eddig mindig megvolt a következménye.

2004-ben megbukott a miniszterelnök Medgyessy Péter, 2008-ban megbukott a koalíció, 2009-ben pedig a jelenlegi kormányfő bukásához vezethetnek a választások, ha ugyan Gyurcsány Ferenc kibírja addig, júniusig. Meglátjuk. Bárhogyan lesz is, tudnunk kell, hogy egy korszak, a rendszerváltást követő húsz esztendő elteltével véget ért.

A kádárista kormányzásról, hatalomgyakorlásról bebizonyosodott, hogy alkalmatlan a bajok orvoslására, alkalmatlan az ország felemelésére, sőt éppenséggel hazánk vesztét okozza. A kérdés az, hogy mi lesz ezután.

Furcsa különös ellentmondás, hogy most, amikor egyre tisztábban rajzolódik ki a közvélemény szeme előtt a közelmúlt, az elmúlt négy-öt év igazi természete, valódi arca, annál inkább válik homályossá a jövő, az előttünk álló egy-két esztendő. Nem látunk a jövőbe, nem tudhatjuk biztosan, hogy mi lesz. Amit tudhatunk, az, hogy mi, akik itt vagyunk, mi milyen Magyarországot akarunk.

Szabad és erős országot, ahol az állam nem futamodik meg a feladatai elől, ahol az állam nem veszi el az emberektől jövedelmük nagyobbik felét, jó részét, ahol nem kölcsönös félelem, gyűlölet és erőszak az úr, ahol a rendőr valóban a rendet őrzi és nem a tüntetőket, ahol a gyereknevelés nem egyenlő a szegénység vállalásával. Ahol minden dolgozni akarónak jut munka, ahol minden tanulni vágyónak jut megfelelő képzés, ahol minden betegnek orvosi ellátás jut, és nem pusztán várólista. Olyan országot akarunk, amelyik nem feléli a jövőjét, hanem megalapozza azt, olyan országot, amelyik a gyerekeire nem kifizetetlen számlákat, soha ki nem fizethető adósságot hagy, hanem a gyarapodás alapját. Olyan országot, olyan Magyarországot, amelyre valamennyien büszkék lehetünk. Amelyre büszkén tekinthetnek a határon kívül élő magyarok is, ahonnan nem elmenekülni szeretnének a gyerekeink, a fiatalok, hanem éppen ellenkezőleg, ahol jó élni, ahol jó családot teremteni, otthont teremteni.
Amikor itt a Dísz téren összegyűlünk a forradalom évfordulóján, valamennyien, akik itt vagyunk, pusztán a jelenlétünkkel a zuhogó esőben hitet teszünk a közös cselekvés értelme mellett.

A XIX. század nagy nemzedékének elhivatottsága, hazaszeretete, tettereje olyan példa talán, ami erőt adhat a saját jövőnkhöz. Most ennek a jövőnek a határán állunk. A következő hónapok, a következő évek sorsfordítóak lesznek a magyarság életében. A tét, sikerül-e megállítanunk a romlást? Sikerül-e gátat vetnünk a pusztulásnak, sikerül-e új irányt adnunk a magyar fejlődésnek? Ha lesz bennünk magyarokban elég hit, kitartás és erő, és lesz kellő bölcsesség, hiszem, tudom, hogy sikerülni fog, mert sikerülnie kell.

Az imént azt mondtam, hogy mindannyian tudjuk, érezzük, hogy egy korszak végére értünk, amit látunk, végjáték, vergődés, a hatalom kínosan hosszú agóniája. Meg tudunk-e szabadulni tőlük? 48-ban is hasonló helyzetben voltunk. Akkor Petőfinek egy pofonegyszerű, de kiváló ötlete támadt: talán szóljunk nekik, hogy menjenek el. Erről szól a Nemzeti Dal előtt írt híres verse a Dicsőséges nagyurak. A Nemzeti Dalt itt az előbb hallottuk, Én a Dicsőséges Nagyurakat nem mondom el végig, hosszú vers. De azért néhány versszakot mégiscsak.

"Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e úgy egy kicsit a
Nyakatok?
Új divatú nyakra való
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.

(...)

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan, mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

(...)

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Petőfi nem vacakolt, de a vers folytatódik. Hanem mégse, atyafiak megálljunk, legyünk jobbak, nemesebbek őnáluk. Isten után legszentebb a nép neve, feleljünk meg becsülettel nékije. Legyünk nagyok, ami illik mi hozzánk, hogy az Isten gyönyörködve nézzen ránk.

Szép felező ütemű, nyolcas verssorok, hármas felező rímekkel, aztán itt jön egy ilyen megbocsátó emelkedett rész, ma úgy mondanák, nagykoalíciós ajánlat, de Petőfi a végére biggyeszt egy erőteljes figyelmeztetést.

"Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!"

Azért ez így elég vészjóslóra sikerült, akkoriban még elment, tudjuk "Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél", és így tovább. De eltelt 161 év, ma ez, valljuk be, kicsit durva. Már látom is, hogy újabb "köteles beszédről" írnak a lapok, feljelentik Petőfit, és lesz nemulass.

Ezért aztán nem is ezt a verset választottam a kormány távozására buzdító felhívásnak. Egy jó barátom ajánlott figyelmembe egy másik verset, sokkal könnyedebben, kedvesebben fejezi ki ugyanezt, bár már régebben íródott, a mai fiatalos köznyelven szokásos módon, tegező formában szólítja meg a miniszterelnököt, figyelmét felhívva arra, hogy az idő már eljárt felette. És mint az egyszeri államtitkár a népszavazás éjszakáján, tömören azt ajánlja, hogy tűnjön el a színről sietve. A szöveg, emlékszünk rá, Bródy Jánosé a vers szövege, a zene Szörényi Leventéé, de ne ijedjenek meg, nem én fogom elénekelni. A gyerekeim rosszul lettek erre a hírre, hogy ezzel próbálkoznék. Erre sokkal inkább alkalmas Pál Tamás, akit gitáron kísér majd Dajka Krisztián.

Fogadják őket szeretettel, és ha kedvük van, énekeljék velük.