Pokorni Zoltán

*

További híreink

Gyerekkor, hobbi, család, gyermeknevelés... Ismerjük meg Pokorni Zoltán igazi életét, napjainak fő alkotóelemeit. Mivel tölti idejét a politikus, ha nem politizál?

Hegyvidék (HV): Általában nem beszél a gyerekkoráról. Van olyan emléke, élménye, ami valamilyen szempontból meghatározta az életét?

 

Pszichológusnál vagyok? (nevet) Rengeteg van, de nem tudom, melyik befolyásolt… Második gyerek vagyok, van egy bátyám. Ez azért fontos, mert az első gyerek általában befelé fordulóbb; ő neveli szülővé a szüleit. Ebbe persze kicsit bele is kopik, mert ő vállal minden konfliktust, ő harcolja ki először, hogy ne kelljen délután aludni, hogy este 8 után jöhessen haza, miközben a második gyerek beleül a készbe. Ez voltam én, akinek minden könnyebben ment.

 

HV: Legalább hálás volt a bátyjának?

 

Nehéz megmondani.

 

HV: És milyen gyerek volt? Jó, rossz?

 

Emlékszem a mamám szavaira: két ilyen megátalkodott gyereket, akik még azon is össze tudnak veszni, hogy kinek üresebb a tányérja, ő még nem látott. Bár a szomszédok szerint jó gyerekek voltunk. Talán úgy a legpontosabb, hogy elevenek voltunk. Kertes házban laktunk, ez nagyobb teret engedett a rosszalkodásnak. Emlékszem, egyszer kidőlt alattunk egy fa. Egy nagy feketeszederfa volt, amire felmásztunk. Szép lassan, mint egy lift, úgy ereszkedett le. Ettük nyugodtan a gyümölcsöt, aztán észrevettük, hogy dőlni kezd…

 

HV: Pánik?

 

Nem volt. Megvártuk, amíg szépen leereszkedik, s egyszer csak leért a lábunk a földre…

 

HV: Hol élt a gyerek Pokorni Zoltán?

 

Pasarét „falusias” társaságában. Persze voltak villák meg nagy házak, de azért várostól elzárt környék volt az. Több szomszédunk is tartott tyúkokat. Ma már talán elképzelhetetlen, de a szomszéd ház kertjében őzike lakott… Pásztor is volt, kutyával, juhokkal, fönt a Pagony utcai ABC helyén legeltette a „nyáját”, lejjebb, a Határőr úton tehenek voltak. Emlékszem, amikor a nagymamámhoz mentünk föl, a Pagony utcába, a pásztor állította, hogy a kutyája tud számolni. Kockacukrot tett az orrára, és mondta, hogy mondjunk egy számot. Mondtuk, hogy három. Számolt: 1-2-3, és a harmadikra a kutya feldobta az orrán lévő kockacukrot, és bekapta. De ha négyet mondtunk, akkor negyedikre kapta be. Ma sem tudom, hogy csinálta, talán a lábával dobbantott, vagy valami más jelet adott, de a mai napig az a meggyőződésem, hogy ez a kutya valóban tudott számolni. Szóval az még más, lassabb, nyugodtabb, ráérősebb világ volt, amibe még az is belefért, hogy az ember szépen végigolvas hosszú regényeket.

Különleges helyzet, nagyváros és falu keveréke, ezt még ma is érzem itt, a Hegyvidéken. Erre törekszem: erősíteni a kisvárosi, kulturált miliőt, életminőséget, a közösségi tudatot, a nagyváros adományaitól körülvéve.

 

HV: Volt-e olyan kiskorában, hogy ez vagy az akarok lenni?

 

Már általános iskolában orvos akartam lenni. Szerettem a biológiát – érdekes, szép, kézzelfogható, izgalmas. Valószínűleg nagyon jó pedagógus volt a biológiatanárom, Fojta János, aki igazgatója is volt a Pasaréti úti Általános Iskolának, ami most Szabó Lőrinc nevét viseli. Akkor még csak a Bem apóról elnevezett úttörőcsapatnak volt neve, ennek az általános iskolának nem. Csak Pasaréti úti iskola volt.

kep_14Aztán a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban megváltozott az érdeklődésem. A magyartanárom elhitette velem, hogy olyannak lát, mint aki epekedik az irodalom után. És én ezt elhittem neki. Ősi pedagógus trükk ez (tanárként nálam is sokszor bevált), mert attól kezdve igyekeztem megfelelni ennek a várakozásnak, tanultam, olvastam, és ettől tényleg elkezdett érdekelni. Ez volt a megelőlegezett bizalom. Valamit egyébként jól is érezhetett, mert az elsőben szokásos „ismerkedő” felmérőben arra, hogy nyáron mit olvastam, Salinger Zabhegyezőjét említettem meg – nyolcadik után, holott az nem egy 14 éves gyereknek való olvasmány. Ebben is a bátyámat követtem, aki ekkor 18 éves volt. Nagyon tetszett a könyv, írtam róla, talán még idéztem is belőle. Ennek később lett különös jelentősége, ugyanis kiderült, amit akkor nem tudtam, hogy a magyartanárunk és osztályfőnökünk, Sióréti Gyuláné azonos azzal a Gyepes Judittal, aki magyarra fordította a regényt. És én gátlástalanul idéztem neki szó szerint az általa fordított műből. Az iskolában – egészen pontosan a fiú WC „dohányzójában” – hamar híre ment, hogy a fordító, aki híven visszaadta Salinger szabad szájú, trágárságtól sem mentes szóhasználatát, éppen Gyepes Judit volt. Ettől kezdve irodalomhoz értő és arra odafigyelő fiatalemberként kezelt engem. Akkor persze még teljesen ok nélkül. De igyekeztem ennek megfelelni. Izgalmasak voltak a gimnáziumi évek, később az egyetemi felvételi, a készülődés. A szomszédunkban lakott Szőnyi Endre, aki előbb a bátyám barátja volt, vele járt egy osztályba, de aztán mi barátkoztunk össze jobban. Ő is az egyetemi felvételire készült, és felosztottuk egymás között a világirodalmat. Én Dosztojevszkijt olvastam, ő pedig Tolsztojt. Közben jegyzeteltünk és beszámoltunk egymásnak. Jó volt mindent nemcsak elolvasni, hanem valakinek el is mondani, átadni az élményt. Shakespeare-t is felosztottuk egymás között, hogy ki mit olvasson el.

 

HV: Mit választott? Van kedvence?

 

Elsőnek A vihar jut eszembe, de ez igazságtalan kiemelés, hiszen mindet nagyon szerettem. Nem is tudom, miért, nemrég előkerült a Rómeó és Júlia, Kosztolányi fordításában. Nemcsak gyönyörű, de – felnőtt fejjel újraolvasva – annyi humor, poén van benne, hogy azt veszed észre, fogod a hasad a nevetéstől.

 

HV: Gyepes Judit végül mégis a tanári pálya felé fordította; meghatározta a tárgyat is?

 

Nem, én nem tanár, inkább irodalmár vagy kutató, tudós szerettem volna lenni, így is mentem egyetemre. Irodalomelmélettel, szigorú tudománnyal akartam foglalkozni. A tanárság akkor még egyáltalán nem vonzott. Mivel azonban tanár szakon végeztem, részt kellett vennem gyakorlati oktatáson is, és Jobbágy Károlynéhoz kerültem a Radnóti Miklós Gimnáziumba, a Cházár András utcába. Az első próbatanításom tragikus volt. Stendhal Vörös és feketéjét tanítottam kep_1harmadikos gimnazistáknak – nagyon edzett, sokat próbált gyakorlósok voltak, hetente faltak fel egy-egy hozzám hasonló tejfeles szájú tanárjelöltet. Ma is emlékszem, annyira zavarban voltam, hogy gyakorlatilag az ajtófélfától fél- és egyméteres távolságnál messzebbre nem nagyon merészkedtem az első időben. És úgy is álltam hozzá, hogy elmondom, amit gondolok, ha érdekel titeket, akkor oda is figyelhettek, de egyébként meg mindegy. Aztán Kati néni azt mondta: Zoltán, nagyon jó, amiket maga mond, csak azt kell eldöntenie, akarja-e, hogy ezt a gyerekek meg is értsék. Ha tanár akar lenni, akkor akarnia kell, hogy a másik fejében legyen valami, hatni kell, átadnia azt, ami a maga fejében van. Nagyon fontos, lényeglátó megjegyzés volt ez a részéről. És én úgy izgultam, mint egy kamasz az első randevú előtt. Vagyis az, hogy milyennek kéne mutatkozni az osztály előtt, komoly gyötrelem volt. Aztán a végén elhatároztam, hogy az ember ne akarjon másnak látszani, mint amilyen, vállalja a maga mivoltát gyengeségeivel és erősségeivel együtt, és ez működött. Legalábbis úgy emlékszem, hogy működött, és nagyon élveztem ezt a fél évet. Szerintem jól is csináltam, de ami a legfontosabb: úgy éreztem, hogy a világ egyik legjobb foglalkozása a tanítás. Hatni a másikra, tudást adni, s ezáltal alakítani a személyiségét – ez egy lenyűgöző hivatás. Közel áll egyébként a politikához. Amit gondolsz, hiszel, az életről vallasz, azt tudd elmondani, átadni. A dolog csak akkor sikeres, ha kétirányú ez az utca, tehát ha figyelsz is a másikra, ha nyitott vagy, ráadásul mindezt őszintén és tisztességgel próbálod tenni. Szerintem ezek az alapkövetelmények egy politikussal és egy tanárral szemben is. Ha modoros vagy, ha csak szerepet játszol, akkor nem működik, sem a politikában, sem az oktatásban. Ez engem akkor annyira lenyűgözött, hogy az utolsó évben úgy döntöttem, megpróbálom.

 

HV: Hova került?

 

Az álláskereső fiatal pedagógusok közé; megalázó állásinterjúkon találtam magam Pesten. Aztán véletlenül elvetődtem a Toldy Ferenc Gimnáziumba, ahol éppen szóbeli érettségi folyt, ezért teljesen üres volt a gimnázium. Csinos matrózruhás lányok bóklásztak a környéken, virágzó gesztenyefák mindenütt. Egy ódon, vöröstéglás várkastély boltívei alatt találkoztunk Pataki Gyula igazgató úrral, aki a gimnázium már akkor legendás vezetője volt. Ma már másik legendás igazgatója van az iskolának, aki akkor, szintén pályakezdő pedagógusként, ott álldogált a napon: Porogi András. Ott aztán nagyon baráti, testvéri, nyitott hangulat várt.

 

HV: Nagyon szerették a diákok, ezt sokszor hallottam, és állítólag jó tanár is volt, nem kell szerénynek lenni, érzékelhette a visszajelzésekből.

 

Azzal együtt, hogy az ember újratanul mindent az első 3-4 évben, mindent másképp kell újraolvasni és újragondolni, akkor, amikor tudod, hogy ezt tanítanod kell. Sőt, igazán akkor tanulod, akkor érted meg. Mert kicsit sem lehetsz felszínes, a lényeget kell megértened belőle, sokkal otthonosabban kell birtokában lenned a szakmádnak. És ez igaz most is, amikor már a saját gyerekeimnek próbálok elmagyarázni valamit irodalomból vagy történelemből – a legnagyobb most készül az érettségire –, igazán akkor tudsz valamit, ha jól meg tudod tanítani valaki másnak.

 

HV: És a gimnazisták nagyon okosak. Érvek is kellenek. Ha a diák mást gondol…

 

kep_8_2Talán valamelyik osztálytalálkozón hozta föl az egyik diákom, hogyan kapott egyszer egy ötöst tőlem: mélységesen nem értek veled egyet, szerintem egyáltalán nincs igazad, de nagyon szellemes, logikus a gondolatmeneted. Merthogy az irodalomtanításnak persze fontos része maga az irodalom, de nem az a célja. A cél az élet megismerése, a másik megismerése, saját magam megismerése – az irodalom eszköz ehhez. Jó, ha sok verset tudunk, sok idézetet, születési dátumot, múzsákat, időrendi sorrendet, ezek mind lényegesek, de nem szabad, hogy elfedjék azt a célt, hogy itt valójában az életet, az élethez való viszonyt tanulja a gyerek. A szerelemhez, az élet értelméhez, a múltunkhoz, a közösségeinkhez, a saját magunkhoz való viszonyt tudjuk értelmezni az irodalom által, és ebben kell, hogy legyen szabadságuk a gyerekeknek. A kamaszokkal éppen ezért jó irodalomról beszélgetni, és persze ez az idegesítő is benne (nevet), mert nekivetik a vállukat minden állításunknak, hogy az úgy van-e, tényleg igaz-e, amit a felnőttek mondanak. Ez a kamaszkor lényege: megkérdőjelezni mindent. Ezáltal s a válaszok által lesz az övé. Ha nem kérdőjelezheti meg, akkor külső parancs marad, szimpla norma, és nem válik belső törvénnyé, éthosszá. Ez a kettő között a különbség, az törvény és az erkölcs között: az egyik külső, a másik belső. Erre az irodalomoktatás az egyik legjobb eszköz. Az etikaoktatás is jó egyébként. Most nagy várakozással nézünk a hit és erkölcstan tantárgyak megalkotása elé. Komoly kételyek vannak az emberekben, hogy lehet-e egy ilyen hányatott értékrendű korban értékhierarchiát, értékrendet állítani.

 

HV: Sokan azt mondják, hogy nem lehet, mert ki ezt tartja fontosnak, ki amazt.

 

Én ezt nem hiszem, szerintem lehet. Föl lehet állítani egy normatív értékrendet, le is írják majd a gyerekek, haza is viszik, meg is tanulják, de sajnos mindez nem jelent semmit. Ugyanis egy gyerek életében sosem az a kérdés, hogy kell-e tisztelni az időseket, hiszen persze, hogy kell; nem az a kérdés, hogy igazat kell-e mondani, persze, hogy azt kell. A gyerek életében ezek a kérdések mindig ütközésként jönnek elő, értékek ütközéseként. Mi van akkor, ha az idős ember hazudik? Akkor melyik érték a nagyobb, melyik érték a fontosabb? Az igazság vagy az időskor tisztelete. Mi van akkor, ha X bácsi, akit tisztelünk, nem mondott igazat? Az élet mindig értékütközések formájában teszi föl a kérdést, sosem tankönyvszerűen szép, hierarchikus rendben. És erre kell választ adnunk. Ezért nagyon izgalmas folyamat ez, hogy hogyan teszed magadévá, és hogyan adod meg a saját konkrét válaszaidat ezekre a kérdésekre. A magadét. Nem a tanárét, nem a tankönyvíróét, hanem a saját válaszodat. Ez az etikaoktatás kulcsa, és ha megadja ezt a teret, hogy saját döntések, saját erkölcsi ítéletek szülessenek, akkor működni fog. Ha nem, ha csak megáll a deklaráció szintjén, akkor egy ilyen-amolyan tantárgy lesz a sok közül. Mélyen az vésődik be, ha helyzetbe kerül egy fiatalember.

 

HV: Hát, tanár legyen a talpán, aki ilyen helyzeteket tud teremteni az órán.

 

Az etikaoktatás nem az etika tantárgynál fejeződik be, hanem az osztálykirándulásnál, mikor kiderül, hogy vinni kell-e a lányok zsákját, vagy nem, hogy esőben is fölverjük-e a sátrat, vagy sem, hogy te kihúzod magad a fagyűjtés alól, de melegedni idejössz a tűzhöz, vagy nem. Ezek megmaradnak, bevésődnek, a többi elkopik. Ezért kell közösségi terekké formálni az iskolákat, mert az igazi erkölcs ott születik, közösségben, az életben, nem az osztályteremben. Ez a kulcsa egyébként a nevelő iskolának, szánunk-e erre időt meg energiát, hogy ezeket a szituációkat megteremtsük. Vagy pedig hagyjuk, hogy a gyerekeink magányosan tengessék a napjaikat a számítógép, a tévé meg az iskola között, vagy pedig megpróbáljuk közösséggé formálni őket. A legerősebb nevelőereje ennek van, a kortárs közösségnek, semmi másnak.

Tehát sokat tanult az ember a Toldy gimnáziumban pályakezdő pedagógusként, nagyon szerencsés időpontban, a rendszerváltást előkészítő ellenzéki években, amikor mindenki valamilyen egyesületet alapított, mi pl. ellenzéki szakszervezetet.

 

HV: Aztán elment politikusnak, és a szakszervezet után viszonylag hamar odatalált a Fideszhez. Miért pont oda?

 

Ott voltak a barátaim meg a feleségem barátnői, egy korosztály voltunk, egy kultúra, együtt jártunk házibulikba.

Amikor a Fideszhez csatlakoztam, ’93-ban, már egyértelműek voltak a törésvonalak, de kezdetben, ’89–90-ben nagyon nem láttam a különbséget az MDF, az SZDSZ meg a Fidesz között, maximum kulturális, generációs különbségeket. Mindenki ellenzéki, nem? Őszintén szólva nem is értettem, min veszekednek. Az ember kicsit belevakult abba, ahogy a tanárokat szervezte, járta az országot Fiat 126-ossal, lázította a kollégákat, hogy össze kell fogni, szervezkedni kell, először a gonosz tanácselnökkel, aztán a járatlan polgármesterrel szemben, hiszen az oktatás érdekeit mégiscsak védenie kell valakinek. Politizáltunk akkor is, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete kezdetben de facto politikai szervezet is volt. És aztán 1993-ban csatlakoztam a Fideszhez. Nem beléptem, mert ennek a körnek, kultúrának, generációnak mindig is tagja voltam.

 

HV: Térjünk vissza a családra. Amennyire lehet, igyekszik a családját megóvni, nem kitenni őket a nyilvánosság figyelmének. Ez közös megállapodás, a felesége kérése, a gyerekei sem szeretik a szereplést, vagy a családfő döntése?

 

Ez sok apró, közös döntésből születik. Nincsenek nagy titkok, meg nem is annyira merev ez az elzárkózás, hiszen nagyon szívesen beszélek a szülői tapasztalataimról a saját gyerekeim kapcsán. Ők nem akarnak részt venni ebben a világban, a feleségem pedig még kevésbé. Nem könnyű nekik egyébként. Nyilván nem könnyű egy ilyen apával gyereknek lenni, azaz gyereknek még hagyján is, de aztán fiatal felnőttként megtalálni a saját arcát, a saját útját, a saját szerepét. Ez komoly próbatétel minden gyereknek, legyen szó politikus vagy bármilyen ismert szülőről. Komoly kereszt ez a gyerekeinek. Az előnyök pillanatnyiak és múlékonyak, a hátrányok mélyek és tartósak a saját identitás, a saját út megtalálásában.

 

HV: Gondolt arra, amikor már apának készült, várták az első gyereket, hogy hogyan fogja őt megóvni?

 

Furcsa dolog ez, valószínű teljesen más egy nőnél. Apává később és lassabban válik a férfi. Morbid, de kicsit hasonlít ahhoz, amikor valaki meghal. Lassan jössz faz43883_resize_2rá, hogy nincs. Még mindig két embernek főzöd a kávét, krumpliból annyit pucolsz, amennyit szoktál, és akkor jön a fájdalmas felismerés, hogy nincs, aki megigya azt a kávét. Mert elfelejtetted, hogy nincs. Egy apánál is így van: voltak percek, amikor szinte elfelejtettem, hogy már van gyerekem. „Kiment” a fejemből. Aztán ez megszűnik, mert valahogy úgy leszel apává, hogy már mindig ott van a fejedben, hogy ő van. És nem is a megfeledkezés érdekes, hanem a felismerés, és nem a fizikai felismerés, hanem a fejben a tudat.

Hogy mitől óvom meg? Amíg kicsi, addig könnyű, ne essen el, ne szúrja meg magát, stb. Amikor nagyobb, már más. Lassan mindegyik gyerekem kamaszkorba lép, sőt a legnagyobb már ki is lépett. Amikor ő 13-14 éves lett, mondtam neki, hogy három alapszabály van. Az első, hogy nincs motor. Soha. Én is vágyom rá, nagyon jó lenne, a szél belekap az ember hajába, húzza az ember… De nincs motor. A másik, hogy nincs kábítószer. Soha, semmi, se kicsi, se semmilyen. Nagyon jó érzés lenne, de nincs. A harmadik pedig, mindegyiknek feltettem a kérdést, mindenki eldönti maga, hogy iszik vagy dohányzik. Mindkettőt nem lehet. Vagy-vagy.

 

HV: Mit választottak?

 

Hosszú töprengés után úgy döntöttek, hogy akkor inkább isznak. Tehát nem dohányoznak, jó döntés, mert a cigaretta a legrosszabb szerintem. Abbahagyni lehet, évtizedekre is, de kigyógyulni szinte lehetetlen. Nagyon helyes, jól döntöttél, ne dohányozz, viszont meg kell tanulni, hogy hogyan igyon az ember úgy bort vagy sört, hogy ne legyen semmi baj. És ezt korrekt választásnak fogták fel a gyerekeim, mindaddig, amíg nem láttak át a szitán. De igazán nem tudom megóvni őket. Azt kell megtanulniuk, hogy legyen annyi eszük, hogy megóvják magukat, hogy hogyan legyenek úrrá a gondjaikon, ezt csak a hogyan mutatja meg. Amit én apaként meg talán tanárként is megtanultam, az, hogy a hogyan a fontos. Nem a mit. Amit magyarázol, mondasz neki, azt elfelejti, aránylag gyorsan, de azt, hogy ezt hogyan magyarázod, hogyan mondod neki, milyen módon viszonyulsz hozzá, ez a viszony, a mód, a tónus rögzül, hogy mit szabad és mit nem. Ez a legfontosabb. Ha megütötted, akkor ő is feljogosítva érzi magát, hogy üthessen. Ha te trágár vagy, följogosítva érzi magát, hogy ő is az legyen, a trágárság is hagyományozódik, a durvaság, a kíméletlenség, a szívtelenség, a hidegség szintén.

 

HV: Ezt hogy lehet megtanítani?

 

Ezeket nem elmagyarázni lehet, ez csak példa kérdése, de könnyű ezeket áthágni, vagy megszegni. Eötvös Józsefnél olvastam, aki szinte szó szerint leírja, hogy a pedagógiában a mit lényegtelen, a hogyan a lényeges. És a gyerekkel is így van, hogy hogyan viszonyuljon a másikhoz, magához, ne legyen agresszív, se önfeladó; a mód, a tónus aztán segít neki, hogy a saját módján a saját gondjaira megtalálja a válaszokat.

 

HV: A gyerekeit bevonja a munkába? Ezek szinte minden szülőnél gondot jelentenek: néha túlszeretjük, néha túlzottan kíméljük őket, aztán meg az a baj, hogy nem segítenek...

 

kep_4Ha valami motivál, érdekel egy gyereket, akkor elképzelhetetlenül jó teljesítményekre képes. A legnagyobb fiamon látom, hogy mennyire motiválja, ha önállóan megcsinálhat valamit. A takarításra is rá lehetett őket venni azzal, hogy a mama most elutazott, öten vagyunk.

Az a rendes munkamegosztás, amit másoktól hallani, hogy beosztják, ki pakolja be a mosogatógépet, szedi ki a mosott ruhát, viszi a kutyát sétálni, vagy viszi ki a szemetet, nálunk ennyire nem jellemző. Szerintem egyébként kevesebbet dolgoznak a gyerekek, mint amennyit kéne, vagy illenék. De érzik ezt a határt, látják, hogy ez nem egy fizető vendégház, ahol kiteszik az ajtó elé a szennyes tányért, és majd a szobapincér elviszi és elmosogatja. Amúgy, ha baj van, akkor azért pontosan tudják, mit hogyan kell megcsinálni. Magunkat kell inkább nevelni, hogy ne vedd fel, ne vidd le, ne rakd el helyette, hagyd ott, majd elrakja, majd rá fog jönni.

 

HV: Viszonylag kevés kamaszt ismerek, aki magától elpakol…

 

Én is ilyen rendmániás vagyok, amikor fáradtan hazamegyek, fél óra azzal telik el, hogy pakolok. És nehezen állom meg én is, amikor látom az íróasztalán a kakaós csészét reggel óta, hogy ne tegyem a mosogatógépbe. Meg kell várni, míg ő teszi. Ez az igazán nehéz, tehát magunkat kell ilyen értelemben kontrollálni. Lehet mondani persze, meg kell is néha figyelmeztetni őket, de túl nagy érzelmet nem érdemes belevinni, mert többe kerül a leves, mint a hús. Többet ártunk, ha ezt indulattal érjük el.

 

HV: Nyilván úgy érzi sokszor, hogy nincs elég idő a gyerekeire, hiszen sokat dolgozik, de az, hogy otthon nincs tévé, visszaad valamit, pluszidőt ad?

 

Nincs tévé, de van számítógép sajnos, és most már az kell, hogy a számítógépet dugdossuk, meg az ipad-et kell elzárni.

 

HV: Megtalálják?

 

Nem, nagyon jó helyeim vannak!

 

HV: És az este hogyan telik? Otthon van az egész család?

 

Kevés idő az, amikor együtt vagyunk. A nagyok 20 és 16 évesek, edzés, zeneóra, séta mindenféle rejtélyes osztálytársakkal, azért ez már a kisfelnőtt- és kamaszkor, amikor bebábozódik a lélek, és szüksége van az egyedüllétre.

 

HV: De amikor kisebbek voltak, voltak ilyen esték?

 

Volt, ma is van társasozás, persze, és még a mai napig is van mesélés, a két kicsi 12 és 10 éves, esténként még olvasok nekik.

 

HV: Ki élvezi jobban, ön vagy ők?

 

Megnyugtató, nagyon jó az esti mese, amolyan relaxációs tempó, lassító a szülőnek és a gyerekeknek is. Társasjátékok is vannak, és már kártyázunk is mindenféle bonyolultabb kártyajátékot.

 

HV: Kirándulás?

 

Hát, kutyasétáltatás a fiúkkal…

 

HV: Kutyasétáltatáskor problémamegoldó beszélgetések?

 

Nincsenek külön ilyenek. Vannak beszélgetések, néha akadnak problémák, külön-külön, de szerencsére nincsenek olyan súlyosak. A fiúk szemérmesebbek; sokkal kevesebbet beszél magáról egy fiú, mint egy lány, legalábbis én így képzelem. Ezért is szerettem volna mindig egy lányt is, aki olyan lelkizősebb, bújósabb. A fiúkban 10-12 éves, tehát kiskamaszkortól van egyfajta tartózkodás, ami nem állandó, de egyre erősödő alaptermészet egészen 17-18 éves korig, amikor ez véget ér, és újból egy normálisan viselkedő embert kapunk vissza a mufurc kamasz után.

 

HV: Kedvenc könyv, film?

 

Nekem erre még mindig Dosztojevszkij a válaszom, tőle is, ha egyet ki kell emelni, A félkegyelmű. Ágota Kristófnak a Nagy füzet című regénye is nagyon meghatározó volt. És nagyon szeretem Esterházy könyveit is. Filmek? Ott is sok minden. Most, úgy jó 6-7 éve az északi filmek jönnek be, szerintem minden norvég, dán, svéd filmet megnéztünk a feleségemmel a Cirkogejzír moziban. Például Bent Hammer Dalok a konyhából című filmje nagyon tetszett, ami nem a megszokott, mélydepressziós film, hanem szentimentális dán darab. Vagy Jensen: Ádám almái, Kaurismaki: Múlt nélküli ember. Pár éve a feleségemnek csináltam egy északifilm-válogatást karácsonyra. Az északi filmek azért jók, mert mind arról szólnak, hogy az élet borzalmas, nehéz, szürke, unalmas, tragikus – mégis szép.

 

HV: A srácok is mennek ilyenkor?

 

Nem, ez a mi szenvedélyünk.

 

HV: Van hobbija?

 

Egyszer azt mondtam a felségemnek, hogy a kedvenc hobbim a délutáni alvás. Kaptam is karácsonyra egy nagyon finom puha takarót.

 

HV: Van humora a feleségének.

 

(Egyetértő mosoly)

 

HV: Amikor nyaral, mit szeret jobban: pihenni, napozni vagy kirándulni?

 

Napozni nagyon nem szeretek, pihenni nem tudok, mert állandó tevékenységkényszerem van. Valamit mindig csinálni kell.

 

HV: Ha sérelem éri, kiáll az igazáért, vagy magában rendezi a dolgot?

 

Honlapra_kiskepIs-is, sérelme válogatja, Másrészt Arany Jánost idézve: „Ha egy úri lócsiszárral találkoztam s bevert sárral: nem pöröltem, félreálltam, letöröltem.” Van, amikor az ember félreáll, de van, amikor nem lehet. De ha az ember kiáll, nagyon kell arra vigyáznia, hogy azt ne érzelemittasan tegye, hanem minél tárgyszerűbben és hűvösebben. Nehéz, de szerintem ez a nyitja. Különben valószínűleg veszít. Ha tárgyilagos tud maradni, konkrét, akkor van esélye arra, hogy eredményt ér el. Ezt a példát többször elmondtam már: ha egy férj azt mondja a feleségének, hogy drágám, ebben a levesben nincs só, az gyógyítható, mert meg kell sózni a levest. De ha azt mondja, hogy te mindig sótlanul hozod ezt a rohadt levest, ott nincs mese, az nem kezelhető a sózással. Csak akkor lehetsz eredményes, ha véleményt fejezel ki, és nem ítéletet mondasz a másikról.



Nyomtatás