„Itt állva és körbetekintve joggal érezzük úgy, hogy olyan egyszerű a szabadság és olyan természetes a béke, amilyen végtelen az ég kékje, és amilyen hűségesen zöldül ki minden körülöttünk a tavasz beköszöntével. Mostantól pedig itt áll majd velünk egy szobor is: egy emberé, akinek életében nem sok minden jutott ebből az idillből” – kezdte ünnepi beszédét az államfő. Áder János kifejtette: egy olyan ízig-vérig magyar embernek állítottak emléket, akinek példájából megérthetjük, mit is jelent valójában mindaz, amit polgári értékrendnek hívunk. Mint ahogy megérthetjük azt is, hogy ez az értékrend valójában fontos erkölcsi vállalást is jelent – egymás tiszteletét, hűséget, emberi tisztességet, segédkéz nyújtását a bajba kerülteknek.

„Nem volt sem szent, sem tévedhetetlen. Ennél ő sokkalta fontosabb dolgot hagyott ránk. Olyan ember volt, aki élete utolsó percéig hű maradt ahhoz, akinek született, és ahhoz is, amiben hinnie megadatott. Hű maradt a magyarsághoz, hű maradt szülőföldjéhez, és hű maradt az emberi méltóság keresztényi tiszteletéhez. Hű maradt akkor is, amikor azzal is szembe kellett néznie, hogy hol a hitleri, hol a sztálini önkény nevében erőnek erejével akarják elvenni tőle ezt a lehetőséget” – adott képet Esterházy János helytállásáról a köztársasági elnök.

„Soha többé diktatúrát!”

Az államfő felelevenítette, hogy Esterházy még 18 éves sem volt, amikor az első világháborút követően azt látta, szülőföldjét többé már nem Magyarországnak hívják. Látta, hogy elveszik családja vagyonát, ő mégsem a menekülés vagy sértettség útját választotta. A szülőföldjén maradt, és a csehszlovák fennhatóság alá került magyarság érdekeinek védelmében politikai szerepet vállalt. A politikus minden tettét az vezette, hogy szövetségeseket gyűjtsön a szlovákiai magyarok ügyéhez. Amikor pedig a sors úgy hozta, hogy nem számíthatott szövetségesekre, egyedül sem félt szembeszállni a hitlerista rezsim vérgőzös politikájával.

Az elnök felidézte azt is, hogy a felvidéki magyar politikusnak, aki a vészterhes időkben is a magyar érdekeket és értékeket védte, aki megannyi lengyel, zsidó és cseh származású honfitársának segített, háború után nem a családi béke nyugalma, hanem a bolsevizmus pokla jutott osztályrészül. Koholt vádak alapján előbb a szovjet titkosszolgálat moszkvai börtönébe zárták, majd szibériai kényszermunkára ítélték. A szocialista Szlovákiának történt kiadatását követően pedig, ahol ugyancsak koholt vádak alapján született halálos ítélet várta, élete végéig börtönről börtönre hurcolták.

Áder János úgy vélte: nemzetünk belső kiegyezését az szolgálja, ha nemcsak a néhai szlovákiai magyar politikus szobra köré gyűlünk, hanem elvei mellett is kiállunk. „Mellé állunk, hogy hazánk szabad és büszke polgáraiként kimondjuk, ami egyedül méltó hozzánk, magyar demokratákhoz: soha többé nemzetiszocialista, és soha többé szocialista diktatúrát! (…) Aki az egyik diktatúra bűneit mentegeti, az még ha akaratlanul is, de a másik rémuralom bűneinek is erkölcsi engedményt tesz” – hangsúlyozta az államfő , megjegyezve azt is, hogy senkitől sem lehet származása, vallása vagy nemzeti hovatartozása miatt az emberi méltósághoz való jogot elvitatni.

„Mindig a nehezebb utat választotta”

„Történelmi személyiségeket megítélni, tetteikből és szavaikból végső mérleget vonni mindig nehéz és kételyekkel kísért feladat. Nincs patikamérlegünk a múlthoz, a történettudományban nincsenek megismételhető kísérletek, de azért vannak olyan jelek, amelyek megkönnyítik eligazodásunkat a múlt szövevényében. Ilyen útjelzőnek tekinthetjük, ha a kérdéses személyt a XX. század mindkét emblematikus diktatúrája, a nácizmus és a sztálini kommunizmus egyaránt célkeresztjébe fogta” – mondta ünnepi beszédében Pokorni Zoltán.

A kerület polgármestere szerint Esterházy Jánost cselekedeteiben egyszerre vezette a racionalitás, és az anyaországtól elszakított magyarság iránt érzett érzelmi elkötelezettség, felelősségérzet. Nem adta át magát a magyar gondolkodásbeli hagyományban kétségtelenül létező vesztes szerep pszichózisának, nem élte bele magát az „úgysem sikerülhet” mélabújába, hanem mindig a cselekvés lehetőségét kereste. Megalkuvás nélkül képviselte a kisebbségi sorsra jutott magyarság érdekeit, küzdött a papíron meglevő jogaik érvényesüléséért, de ugyanilyen elszántsággal hirdette a magyarok és szlovákok közös múltjukból fakadó egymásrautaltságát.

„Esterházy János mindig a nehezebb utat választotta” – jelentette ki Pokorni Zoltán, s felelevenítette: Trianon után úgy döntött, hogy az újonnan létrejött Csehszlovák Köztársaság területén marad, holott a család anyaországi birtokai itteni megélhetését is biztosították volna. Amikor a csehszlovák földreform és a volt magyar birtokosokat egyoldalúan sújtó adórendszer miatt a megmaradt felvidéki birtokrész léte veszélybe került, inkább eladta magyarországi birtokát, és annak árából rendezte - jelentős anyagi veszteséget vállalva - tartozásait. 1936-ban miniszteri posztot ajánlott neki Edvard Benes, de Esterházy azt nem fogadta el, mert úgy érezte, ezzel legitimálná a felvidéki magyarokkal szembeni, diszkriminatív csehszlovák politikát. Az első bécsi döntés után sem települt át Magyarországra, mert kötelességének érezte a szlovák fennhatóság alatt maradt magyarok érdekeinek képviseletét.

Pokorni Zoltán szót ejtett Esterházy személyiségének meghatározó eleméről, mélyen átélt, őszinte vallásosságáról, keresztény meggyőződéséről is, s ami legalább ennyire jellemző volt rá, az emberi szenvedés és elesettség iránti érzékenységéről. Szerinte e tulajdonságaiból fakadt elkötelezettsége a gyengébbek, a mindenkori üldözöttek iránt, amelyet soha nem habozott tettekre váltani.

„Kerületünkben, ahol az itt élők nagy része fogékony a múlt megértésére és az emlékezésre, már helyet adtunk Márton Áron emlékművének, és hamarosan Mindszenty József szobra is a helyére kerül. Ők ketten nem csak kortársai, de mondhatni küzdőtárai is voltak Esterházy János grófnak” – közölte a polgármester.

Elmaradt a szlovákiai magyarság rehabilitációja

A polgármester gondolatait követően Berényi József, a szlovákiai Magyar Közösség Pártjának elnöke szólt arról, hogy Esterházy János élete fontos üzenetet hordoz napjainkra vonatkozóan is, amikor „épp azt várja szlovák hatalom, hogy a könnyebb utat válasszuk, cseréljünk nyelvet, identitást”. „Nem ezt kell választani!” - jelentette ki.

Utalt arra, hogy Esterházy János rehabilitációja elmarad, késik, s ugyanez igaz a szlovákiai magyarság rehabilitációjára is. „Nem teljesedhet ki Szlovákia demokráciája és az emberi jogok érvényesülése az országban mindaddig, amíg ez a rehabilitáció nem történik meg, amíg a kollektív bűnösség eltörlése nem valósul meg” - fogalmazott a pártelnök.

Esterházy Alice, a mártír politikus lánya ünnepi beszédében hangsúlyozta: tanúságot jött tenni, mert megélte a zsidóüldözést, megélte, amikor magyarokat űztek el otthonukból nemzetiségi alapon és közben sokan életüket vesztették, és azt is megtapasztalta, amikor a faji üldözés osztályüldözésbe csapott át.

Állami kitüntetés Esterházy Alice részére

Esterházy János szobrát Áder János és Pokorni Zoltán közösen leplezte le, majd az alkotást ökumenikus szertartás keretében Györgydeák Márton plébános, dr. Szabó István református püspök, Keckó Pál evangélikus lelkész és Gulybán Gergely görögkatolikus lelkész áldotta meg. A szobornál sokakkal együtt koszorút helyezett el Orbán Viktor miniszterelnök nevében Medgyessy Jenő főtanácsadó, valamint Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára és Erdő Péter bíboros.

Az avatást követően a MOM Kulturális Központ Kupolatermében került sor a Pozsonyi Magyar Galéria „Esterházy emlékezete” című kiállítás és az „Esterházy kálvária Alsóbodokon” fotókiállítás megnyitójára, melyet Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott méltatott. Felszólalt Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára is, aki jelezte: Esterházy János rehabilitációja döntő módon befolyásolja a közép-európai népek közötti szolidaritás megvalósulását.

Esterházy János (1901-1957) a két világháború közötti időszakban, majd a második világháború idején következetesen küzdött a szlovákiai magyarok megmaradásáért és jogaiért. A második világháborúban a szlovák parlament egyetlen magyar képviselőjeként 1942. május 15-én nem szavazta meg a szlovák állam törvényhozásában a zsidók deportálását. Ennek ellenére a háború után háborús bűnösnek nyilvánították, és halálra ítélték. Később az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. 1957. március 8-án a morvaországi Mírov börtönében halt meg.