A Hegyvidéki Önkormányzat vezetőinek, a kerület díszpolgárainak, kitüntetett és a meghívott vendégek részvételével emlékeztünk meg az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenhatodik évfordulójáról október 23-án a MOM Kulturális Központban.

A megemlékezést Váczi János alpolgármester ünnepi beszéde nyitotta: „Kockakövet felszedni a helyéről, bizony nem könnyű feladat, sokat felszedni, az már komoly, embert próbáló munka. Hatalmas elszántság és jó néhány segítőtárs kell hozzá. 1956 őszén, Budapesten mégis halomban álltak a kockakövek városszerte. Magyarok szedték fel és hordák össze, s emeltek belőle barikádot. Diákok, kétkezi munkások, egyszerű polgárok, akiknek nem volt más választásuk. Béketűrő magyarok, akik egyáltalán nem szerették az utcákat feltúrt, háborús állapotban látni, s akik nyugodt hétköznapokon szívesebben sétáltak, siettek volna munkába a köveken, mégsem tehették, mert azok egy hazug világ kövei voltak.

S ahogy – Illyés Gyulát idézve – a zsarnokság mindenütt ott volt, akkor, ’56 októberében tüntetők voltak mindenhol – emlékezetett az alpolgármester –, szerény eszközökkel a kezükben, tiltakozó szavakkal a transzparenseken, a tankokat felvonultató diktatúrával szemben. „A rendszert az egész magyar nép törölte el, a szabadságharcot a csontig lesoványított nemzet vívta” – mondta Mindszenty József szavait ismételve az alpolgármester, hozzátéve, hogy ettől a lesoványított, szinte az ereje végén járó nemzettől, a petíciót vivő egyetemistáktól, a felvonuló munkásoktól annyira félt a hatalom, hogy tankokat is küldött rájuk. Bármit is állítsanak rólunk, mi magyarok nem vagyunk forradalmárok, csak szabadságot szerető emberek, de a szabadságot nem adják ingyen, ki kell azt vívni. A magyar ember a kőből is inkább építeni szeret; jobban szereti lerakni az újat, mint rombolni a régit. A forradalmárok már a győzelem napján az újat teremtésről, az élet normális mederbe tereléséről szóltak.

A jövőről szólt mindez. Ma Magyarország egy forradalommal is felértő változás után végül ismét a saját útját építi. Vajon milyen lett volna a jövő. Hol lettünk volna két-három évvel ’56 után? Lett volna elszámoltatás? Küzdöttünk volna önállóságért és erős magyar gazdaságért? Milyen harcokat kellett volna megvívnunk még?

Mi a diktatúrában, mint minden másban, a szovjet típusút kaptuk; a szovjet fegyverek biztosították, hogy szépen, fegyelmezetten haladjunk tovább. Oda volt az önállóság, oda minden esély a saját életre. Mi lett volt 56 évvel ezelőtt a diktatúra működtetőivel és haszonélvezőivel egy új világban? – tette fel a kérdést Váczi János. Eltűnnek, vagy demokrata öltönyt húznak a pufajkájukra, és úgy oktatnak ki minket demokráciából? Vagy minden bűnös elnyerte volna a megérdemelt büntetését? És azok a hatalmak, akik korábban elfordultak tőlünk, támogattak volna minket? És hányan panaszolták volna be hazánkat a világhatalmak előtt? És mit gondolnak, kaptunk volna a diktatúra megdöntése után kevéssel leckét másoktól szabadságtiszteletből? Mert ma bizony kapunk. Ha valakik, hát mi, magyarok a szívünkben hordjuk a szabadság mértékét. Hisz' ebben az országban százak kerültek a hóhér kezére a levert forradalom után, s börtönbe zártak fiatalt, csak hogy megérjen a kivégzésre. S ugyanitt végtelen cinizmussal mondták az özvegynek, hogy gondolja azt, hogy a férjét elütötte a villamos. A gyereknek pedig azt, hogy jobb, ha nem gondol semmire, ha nem emlékszik egyáltalán semmire. 1956-tal Magyarország örökre megváltotta a tiszteletet saját sorsa, saját teljesítménye iránt. S ma is még az a nemzet vagyunk, amelyik nem kér semmi többet, csak azt, ami megilleti. Egyenlő mércét, egyenlő bánásmódot, az eredmények méltánylását. Magyarországnak joga van járni a saját útját, mert nagy szenvedések árán számolta fel a régit, a semmibe sem vivőt. A saját utunk alapjában a hősök és a mártírok vére az oltóanyag. Mi ezt vívtuk ki ’56-ban. Igaz, hogy csak néhány napig tartott, de ami akkor történt, mindennek a forrása lett. 1956 véres novembere után sorra jelentek meg a kerítéseken és a tűzfalakon a hárombetűs üzenetek: MÚK – márciusban újra kezdjük. Sokan érezték, hogy mindez nem maradhat ennyiben. Ez az újrakezdés hajt minket, legyen szó országos ügyekről, családjaink, közösségeink sorsáról. Most egy olyan élet megteremtésén fáradozunk, ami csak a miénk, és amit nem lehet tőlünk elvenni.

A Hegyvidéknek is vannak halottai, akik utcákon vagy az ÁVH-s börtönökben vesztették az életüket. Mi már szerencsés nemzedék vagyunk, nem kell a vállunkra a puska, de a szabadságunkat őrizni, az eredményeinket megvédeni ma is kötelességünk. A szép, elszánt álmot pedig sosem szabad elfeledni. Az ’56-os hősök minket, mai magyarokat álmodtak meg. Mi teremtünk, építünk. Iskoláink, parkjaink, utcáink, épületeink a jövőnk. Ezt építjük a saját erőnkből, ezt nem lehet tőlünk elvenni” – figyelmeztetett az alpolgármester.

Váczi János köszöntője után a Németvölgyi Általános Iskola diákjai adták elő tavalyi, díjnyertes megemlékező műsorukat, majd a Hegyvidéki Önkormányzat az általa fenntartott oktatási és nevelési intézményekben dolgozók hosszú ideje folyó kimagasló színvonalú munkáját ismerte el. A díjakat Pokorni Zoltán polgármester, Fonti Krisztina és Váczi János alpolgármesterek és Sikota Krisztina, az Oktatási Bizottság elnöke adta át. A hegyvidéki megemlékezés a Gesztenyés kertben megtartott koszorúzással zárult, ahol előbb Pokorni Zoltán polgármester, Fonti Krisztina, Kovács Lajos és Váczi János alpolgármesterek hajtottak fejet a hősök emléke előtt, őket követve pedig katonai és civil szervezetek, nemzetiségi önkormányzatok vezetői és hegyvidéki alapítványok, polgárok helyezték el az emlékezés virágait.

Váczi János ünnepi beszéde itt olvasható.

Váczi János blogbejegyzése az ünnepről.